Vasárnap reggel kívánság teljesítésre indultunk a Csodalámpa Alapítvány képviseletében egy heves megyei kis falba, Tomikához, aki daganatos megbetegedésen esett át. Egy akkumulátoros kisautót vittünk, mert ez volt a kisfiú nagy vágya. De most nem is ez a lényeg. Amikor befordultunk az utcába – bevallom, még viccelődtünk is azon, hol járunk. Amikor megálltunk a ház előtt, háááááááát a gyerekeknek nem nagyon akaródzott kiszállni a kocsiból. Igen, nem akartak kiszállni, mert a világ tele van előítéletekkel. Mert ez egy olyan ház volt, ahol nem száll ki az ember. És bizony én is azt mondtam, hogy na, ezt aztán már nem. Mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy miért is jöttünk. Szégyellem magam. Mert ilyen kedvesen még soha, sehol sem fogadtak. Mert enniük nincs mit, de nekünk kólát és süteményt vettek, hogy meg tudjanak kínálni bennünket valamivel. Hát igen…….
Hogy miért írtam ezt most le? Mert igen, az élet ilyen is lehet….mert tudni kell örülni annak is, hogy fedél van a fejünk felett, hogy van mit ennünk. Mert embernek lenni nem mindig olyan könnyű.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése